H. Szilasi Ágota​
TISZTELET A MESTERNEK​
Dobos Éva grafikusművész 100. kiállítása

​

„A hang... nem előbb való. De minden hagyomány szerint előbb jelentkezik. Mózes először hallja a hangot, aztán látja az égő csipkebokrot. Mária előbb hallja az angyal szólítását, csak azután látja. A hang előbb jelentkezik, a látás azonban a teljes értést, a befejezést jelenti. Tudjuk, hogy a ’látni’ ige majd minden nyelvben az átható megértést jelöli, az értés befejezettségét és fokozhatatlanságát... Ez különösen érint bennünket, ahol nem a „közöny”, a „hozzánemértés” miatt nem látták Csontváryt és Vajdát, hanem egyszerűen a látási közeg nem törhetett meg addig, míg nem hallották meg Bartókot.” – írta Kemény Katalin és Hamvas Béla a közösen megjelentetett, Forradalom a művészetben (1948) című kis könyvükben.
Poszt-kulturális világunk szellemisége – túllépve a különféle diszciplínák részigazságain – egyre inkább létezésünk teljességének befogadására törekszik. E befogadásban, melyben a megértés igénye és a lelki átéltség emelkedettsége összefonódik, a hang, a szó, a kép – a zene, a kimondott, vagy leírt gondolat és a képzőművészet – a jelentésben egyenrangú. E tudásban az akusztikus és a vizuális jel egyminőségű létező. Így történhetett meg, hogy mivel a zene – hasonlóan más művészetekhez – organikus kapcsolatban van az emberi élettapasztalattal, a hang felszabadította a látást.
S miért citálandó ide a zene és a költészet immateriális anyagtalansága? Mert Dobos Éva grafikusművész számára kezdettől, s máig hatóan két nagy ihletforrás létezik nélkülözhetetlenül: az irodalom és a zene. S míg irodalmi ihletettségű rajzai – Faludy György, Kálnoky László, József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Baudlaire, Verlaine vagy Victor Hugo verseiben merítkezve – valóságosabbak, tehát inkább a figurálisak, úgy a muzsikát szinte kizárólag absztrakt formában „látja”, pontosabban interpretálja. Ez az absztrakt gondolkodásmód szülte meg legújabb, a vizuális létezésen kívülálló rajzsorozatát, melyet „Fiktív terek” gyűjtőnévvel jelölt meg. S mint ahogy a látás a külső világot térképezi fel és teszi érthetővé számunkra, a zene pszichénk varázslatos belső világának közegébe vezet, s érzésekkel feldúsítva tágítja ki a látóhatárt – egyéni, közösségi szintig, de akár a kozmikus szféráig.
A középkor, mely a zenében látta a kozmikus harmónia végső totalitását, mindezt az ember erkölcsi szintjén a következő gondolatokkal tette érthetővé/élhetővé: „Valóban, egyetlen más út sem vezeti el a lekelt a tudományokhoz, mint az, amelyik a hallás révén tárul fel. Amidőn tehát hallószervünkön keresztül egészen lelkünkig hatolnak a ritmusok és a dallamok, nem kételkedhetünk abban, hogy érzületünket magukhoz hasonlóvá formálják és változtatják. ... Ebből is elismerhető, hogy – mint Plato nem is alaptalanul megállapította – a világlélek kapcsolatos a zenei összhanggal (musica convenientia). Ezért mindabból, ami bennünk és velünk harmonikus kapcsolatban áll, azt fogadjuk el, ami a hangok viszonyában is harmonikusan kapcsolódik össze. Ez gyönyörködtet bennünket és felismerjük, hogy mi magunk is ugyanennek a hasonlóságnak megfelelően vagyunk alkotva.” (Boethius: A zenéről)
A modernitás azonban telis-tele van szokatlan vagy diszharmonikus, kaotikus… jelenségekkel. Viszonyulásunkban sokszor az elutasítás tűnik a legegyszerűbbnek, ha sem értelmet sem a harmónia elemeit elsőre nem ismerjük fel bennük. A zenei anyagtalansággal analógiára törekvő, autonóm művészeti formákkal dolgozó absztrakt festészettel, pontosabban a nonfiguratív, nem ábrázoló, abszolút vagy konkrét művészettel kapcsolatosan is nehézségekbe ütközünk, pedig az emberi kultúra szervez részét képező elemeket használ. Élesen elkülöníthető véleményeket olvashatunk róla. Egyesek szerint felmagasztalásra méltó világ-közelítési módja a képzőművészetnek, – mely művészet a világos látás új korszakát vezette be, sőt gondolatai Isten tiszta gondolataihoz hasonlíthatóak. Mások kárhoztatják, mert véleményük szerint ez a művészet csak keveseknek szóló rafinált elméleti játék (geometrikus absztrakció), vagy ego-mutogató, öncélú mutatvány (lírai absztrakt), mely elszigeteltségében saját öngyilkosságához vezet majd, hiszen általa a művészet az emberrel, illetve az emberi közösséggel kapcsolatos szerepét már nem képes betölteni.
Az absztrakt művészet első teoretikusa Vaszilíj Kandinszkíj volt, akinek kiindulási pontja szerint ez a dematerializálódott művészet ugyan úgy képes látásbeli és intellektuális örömet és megrendülést nyújtani, mint a tárgyias művészet. Mint az önmagunk felé fordulás, a belső megismerés, a szellemi atmoszféra eszközei, kiemelten foglalkozott a képi elemek zenével való kapcsolatával, mellyel kapcsolatban levelezést folytatott Schönbergger. A zene esztétikai effektusaival paralel hatás elérésére törekedett műveiben a cseh Francisek Kupka és a francia Robert Delaunay orfikus kubizmusa is, sőt Alexander Calder már az idődimenziót (mely a zene alapvető szférája) is bevonta mobil objektjeivel a művi történetbe. Az első absztrakt kép (1910-11)  megszületése óta több mint egy évszázad telt el, de a felerősödő művészeti pluralitás időszakában – az igazán jól sikerült, megfelelő gondolati, emocionális tartalmakat magukba sűrítő absztrakt művek – ma is megállják a helyüket. Lemondva a tárgyi motívumokról csupán a formák, a színek, a kompozíció s a felhasznált anyagok karaktere útján hatnak. Olyan konkrét alapelemeket alkalmaznak, mint a vonal, a sík, a tér, a színek illetve a fény, valamint az egyensúly, szimmetria, aszimmetria, tehát a feszültség-mozgás – mindez: a kompozíció. Hasonlóan a zene elvont alapelemeihez: ritmushoz, hangokhoz, dallamhoz, kiteljesedve az akkordokhoz, a dinamikázok, összhangzathoz, harmóniához, diszharmóniához…, melyek létrehozzák a zenei kompozíciót. A kész mű – mily érdekes – mindként esetben „motívumokból” összeálló „kompozíció” – részekből szerkesztett egész. (De e paralel állapot mélyítéséhez, mint egy szinesztéziát, ide idézném a „hangszín” kifejezésünket.) A cél, a tiszta művészet megteremtését. Az absztrakt művészet az eltárgyiatlanodással elérte azt, hogy a színek kiszabadultak a tárgyak béklyójából – önhatalmúlag túllépve azokon –, miáltal a szintén felfokozott energiához jutó absztrakt-geometrikus, vagy éppen expresszív-amorf formákhoz kapcsolódva saját kifejező erőhöz jutottak. Ebben az esetben viszont a színek és a formák lényeget, kifejező értéket, jelentéstartalmat nyertek. Ilyenkor, az absztrakt kép és szobor szemlélésekor egyértelművé válik, hogy a használt elemek, szabadsággal telítődve, a világrendet vagy a világban ható erőket képesek érzékeltetni, mivel a kifejezett rend vagy erő többet, általánosabbat képes megjeleníteni, mint akármilyen ábrázolt tárgy vagy személy. Az a tény, hogy a kép nem tartalmaz felismerhető, reális vonásokat, arra kényszerít tehát bennünket, hogy ne a hasonlóságot keressük, hanem a festményt önmagában véve, mint saját magát, egyfajta sajátos egységet szemléljük. Így kizárólag az elvont formákból és színekből álló kompozícióval teremtsünk elsősorban szellemi-lelki kontaktust – miközben magunkról is egyre többet megtudunk.
A lelki és szellemi töltet, mely a műalkotásokat létrehozza ugyanazon társadalmi közeg szülötte, s az egyes művészeti ágakat megvizsgálva azonos indíttatású stílusjegyeket regisztrálhatunk. Mégis a tudományos közelítés régóta vizsgálja, hogy átfordíthatók-e egymásba a különböző művészit ágak, például az irodalmi alkotás zenévé, a zene festészetté. Kérdés, hogy létezik-e valamiféle mindent magába olvasztó MŰVÉSZET (ide idézhetjük a rítus társadalmi tudatformákat egyesítő szinkretizmusát, a belőle megszülető egyházi ceremoniális liturgiát, vagy a modern wagneri Gesamtkuntwerk gondolatot), vagy csak csupán különféle művészeti ágak kategóriájába szorított műalkotások léteznek? Volt, hogy pusztán fizikai áttételben gondolkodtak, például így igyekeztek a spektrumszínt hangnemekké konvertálni a színorgonákkal. De ilyesmire tesz kísérletet a tánc, vagy az opera, s a legújabb műfajok: a performance és a film is. Szerintem a megoldás kulcsa mégiscsak maga az ember, aki önmagán átfuttatva pszichéje, intellektusa szféráiban hozza létre az összművészet élményét. Hiszen „az alkotás lehetősége megvan az emberben és eszközeiben, de a művészeti alkotás emberfölötti csoda”. (Weöres Sándor: A remekmű)
Dobos Évát ez az absztrakt gondolkodásmód vezetette el zenei ihletésű rajzsorozataihoz. Az absztrakcióhoz való kötődése azonban nem véletlen. Már Egerben, a gimnáziumi évek során felvázolódott művészi életútja. Növendéke volt a kinetikus absztrakt szobrászat jelentős egyéniségének, a Nicolas Schöffer párizsi műterméből éppen csak hazaérkező Dargay Lajosnak (1942). Az általa vezetett képzőművész kör több volt, mint megérintés, s a tőle tanultak már többet jelentettek puszta rajzolgatásnál: az olvasottság, mint a műveltség alapja, az irodalmi és más művészeti értékek iránti olthatatlan tisztelet is belé oltódott. Az érettségi után Dohnál Tibornál (1942) folytatott tanulmányok már egyértelmű pályaorientációt sejtettek. A budapesti Kirakatrendező Iskolába elvégzése után, ahol szintén remek oktatók – Károlyi Zsigmond, Wágner János, Károlyi András, Tolvaly Ernő korrigáltak – szűk két évre visszatért Egerbe, ahol már mint asszisztens dolgozott együtt Dohnál Tiborral. Dohnál Tibor (akivel szakmai, emberi kapcsolatai máig ívelőek) mindig is az egzakt, precíz munka híve volt és ezt megkövetelte tőle is, amiért a mai napig hálás.
Életre szóló szellemi útravalót kapott e két egri művésztől. Általuk az absztrakció, mint kiindulási pont és szemléleti alapvetés, már korán látókörébe tolakodott.
A kilencvenes évek elejére tehető alkotói szárnypróbálgatásának kezdeti időszaka. Első egyéni kiállítását 1992-ben rendezte, majd folyamatosan vett s vesz részt – jellemzően – tematikus kiállításokon, melyek eredményeként 1998-ban a szakma immár hivatásos művésszé avatta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagfelvételével. Rajzai azonos indíttatásból, életérzésből születtek, melynek alapja egyfajta elvágyódás mind térben, mind időben. E rejtett/rejtelmes dimenzióikban – a líraian felfogott geometrikus absztrakció körébe sorolható, s általa „Fiktív terek” gyűjtőnévvel megjelölt családhoz tartozó művekben – saját ikonológiája szerint személyes menedéket talál („Privát szférák” fehér négyzetei). E sorozaton belül olyan címek adnak közelítési irányt, mint: Síktörések, Síkrelációk, Pszeudo-tér-akkordok (pszeudo: hamis, áll), Privát szférák.
Dobos Éva zenei ihletésű rajzai J. S. Bach Goldberg variációival kezdődtek, majd Ravel, Debussy, Satie, Respighi, Bartók, s Oláh Kálmán voltak a folytatás, de az igazi lelki-szellemi azonosulást az amerikai John Cage (zeneszerző, zeneteoretikus, író, képzőművész) munkásságában találta meg. 1998 óta tanulmányozza, értelmezi életművét s az újabb impressziókat, információkat fokozatosan beépíti munkáiba. Így Cage munkásságához készült rajzai nem lezárt sorozatok. A „Hommage a John Cage” cikluson belül több, a zenei harmóniákat, érzületeket vizualizáló rajzsorozat készült a következő címeken: Etűd preparált zongorára, Etűd csendre és zajokra, Csendtörés, Zörej variációk, Aleatórikus etűd (aleatorikus: véletlenszerű, szabad variáció).
John Cage (1912-1992), akinek életét számtalan legenda övezte, az avantgárd zene egyik legnagyobb kísérletező egyénisége volt. Sokoldalú, intermediális, újító művész: performanszai, előadásai, írásai és képzőművészeti alkotásai is jelentősek. Schönbergnél tanult, de a keleti zenét és filozófiát is tanulmányozta. Ő használta először a zörejt, mint zenei hangot, s nem csak a mesterségesen keltett effekteket (pl.: híres műve a preparált zongorára), hanem a képzőművészeti redy-made vagy merz-kép megfelelőjeként (kortárs-relációban) a „talált zörejt” – pl. a koncertterembe az ablakon beáramló utcazajt – is. A csend, mint kompozíciós eszköz, szintén zenei filozófiája részét képezte. Cage a művészi alkotás részévé tette a véletlen és az előre meghatározatlanság elvét megszabadítva a hangot mindenfajta zenei kötöttségétől, mely mentalitás nem csak művészeti értelemben jelentett egyet a szabadsággal. Ezért Cage (Marcel Duchamp-pal egyetemben) mindig is fontos hivatkozási pontja volt mindazoknak a művészeknek, akik szétrobbantották a hagyományos műtárgy-fogalmat, megkérdőjelezték a szerzőség fontosságát, és elutasították, hogy lemondjanak a művészi szabadságukról. Pályája során a világ minden táján tartott koncerteket és előadásokat s máig tartó hatása elvitathatatlan. Részben az ő példájára nyitottak a vizuális művészetek a happening-jellegű koncert-előadások felé, s ahogy George Maciunas Fluxus-művész megfogalmazta: „ahol csak megfordult, egy kis John Cage-csoportot hagyott maga után, amely aztán vagy vállalta, vagy tagadta eredetét.  (budapesti Új Zenei Stúdió). Életének utolsó két évtizedében alkotott grafikái és vízfestményei pedig zenei kompozícióinak a szerkezetét tükrözik.
Dobos Éve zömében kisméretű alkotásai gondolat és érzelemlenyomatok. A geometrikus és a lírai absztrakció érintkezéséből megszülető érzet-rajzok. Meditációs közegek, zene-interpretációk. A szikár geometrizálást (Piet Mondrian, De Stijl, Kazimir Malevics…) a vonalak meghajlításával, a színek tompításával, a felület aprólékos kidolgozásával feloldó, de az expresszív absztrakció indulatait (Kandinszkíj, majd pl. Jackson Pollock, Willem de Kooning…) lecsendesítve, a formákat határozott kontúrban tartva Paul Klee, Mark Tooby, Mark Rothko intellektuális festészetét idézik rajzai, képzeletbeli mikro- vagy makrokozmikus dimenziókba nyíló térkonstrukciói. Tán még a választott technikában is rokoníthatók. Kivált Klee-vel. Rajzainak legjava pasztell-grafit technikával készül, tünékeny, odalehelt tónusokkal. A színek, a formák olyanok, mint az elillanó hangok, csak emlékük lenyomata marad meg a papíron, mint az emberi emlékezetben egy, már ismerős dallam. Olykor, ha a mondanivaló úgy kívánja, akvarellt is használ, mint például az egri Akvarell Triennálén (2009) is kiállított „Hishiryo” és „Koan” című képein, melyek John Cage életművének tanulmányozása kapcsán, konkrétan a zen-nel való ismerkedése során készültek. A papír alapú munkáin bármilyen technikát is használ a „finomhangolást” grafittal végzi, ez az általa leginkább preferált eszköz. Tónusai oly érzékenyek, bársonyos felületűek, hogy "már szinte fest a grafitceruzával" (Butak András).
A John Cage ciklushoz a fény-árnyék formaképző erejét kihasználva néhány dombornyomatot is készített. Alkalomszerűen sokszorosított grafikával is foglalkozik – csak művésznyomat mennyiségben – főként akvatinta technikával. Ezeket a kétévente megrendezett Nemzetközi Kisgrafikai Biennálékon lehet látni. A téma, a hangulat ugyan az. Valamennyi Dobos Éva aktuális apró univerzumait zárja négyszög alakú képletbe. Újabban olajjal is dolgozik, azonban ahogy a pasztellt, az olajat is csak vékonyan, lazúrosan használja. Az utóbbi években kezdett el foglalkozni az elektrografikával, mely eltér a manuális rajzolástól. Az alkotás folyamata és maga a mű is virtuális: csupán fényszínek keverése, formák kódok alapján történő rendezése, tükrözése… Matéria nélküli látvány. A nyomtatásra pusztán azért van szükség, hogy az emberi és a mesterséges intelligencia koprodukciója révén létrehozott fény-gondolatok mégse szakadjanak túlságosan el a hagyományos művészettől.
Dobos Éva 20 év alatt 99 egyedi és kollektív kiállításon vett részt, így most itt jubilál. „Szívem szerint a 100. kiállításomat Egerben rendezném, amely a felnevelő városom, az a város, ahonnan grafikusi pályám elindult a ’70-es években.”
Ez most megtörtént, s mesterének, a 70 éves Dohnál Tibornak ajánlja – tisztelettel és szeretettel.
Köszöntjük mi is őt.​Dohnál Tibor születésnapi köszöntésére​